Az I. világháború után megkezdődött a Felvidék és Kárpátalja csehek általi, szisztematikus megszállása. Ennek következtében olyan anyaországhoz hű városok kerültek idegen uralom alá, mint Pozsony, Komárom, Kassa, Ungvár, Munkács vagy Beregszász. Eme fejlett magyar kulturális központok számos kiadóval és nyomdával rendelkeztek, a helyi polgáriasult magyarság pedig igényelte a szebbnél szebb anyanyelven publikált irodalmi és természettudományi munkákat. Ellenben az elkövetkező évtizedekben itt tevékenykedő magyar polgári kulturális szervezeteknek komoly akadályt jelentett az új Csehszlovák kormány ténykedése.
A trianoni békediktátum ugyanis nem csak az országot darabolta fel, hanem a magyar nemzetet is. Míg a dualizmus időszakában Budapest látta el a kulturális főváros szerepét, azalatt tájegységenként számos kulturális központ jött létre. Az új országhatárok meghúzásával viszont Budapest vezető szerepe megszűnt, a nagyobb kulturális központok pedig az országhatár másik oldalára kerültek, akiket szándékosan elvágtak az anyaország társadalmától. Bármilyen nemű sajtóterméket, könyvet, jegyzetet, folyóiratot szigorúan tilos volt becsempészni, vagy birtokolni Csehszlovákia területén. Ez nem csupán a Trianonellenes, irredenta felszabadító mozgalmak kiadványaira volt érvényes, hanem minden történelmi, irodalmi, művészettörténeti, helytörténeti, néprajzi, filozófiai, természettudományi munkára is. Innentől kezdve a Felvidék és Kárpátalja magyarjainak a saját útjukat kellett járniuk, maguknak kellett gondoskodniuk saját kultúrájuk és identitásuk fennmaradásáról.
Ez egyáltalán nem volt egyszerű feladat, mivel a magyarság létfennmaradását az új impérium veszélyeztette. 1918-tól fogva számos szankciót, törtvényt és pogromot vezettek be az őslakos magyarság ellen. Elsőként a köztéri szobrokat semmisítették meg, majd a közalkalmazottak és hivatalnokok százait tették utcára származásuk miatt. Kárpátalján a jövő nemzedékeinek elszlávosítása érdekében megszüntették szinte az összes magyar nyelvű gimnáziumot, míg jelentősen lecsökkentették az anyanyelvi iskolák számát úgy, hogy csak minden harmadik magyar gyermek kerülhetett anyanyelvi iskolába. A felsőoktatásban kizárólag a cseh vagy szlovák nyelv volt választható, aki tovább szeretett volna tanulni, annak vagy tökéletesen meg kellett tanulnia az új államnyelveket, vagy a csonkaországba kellett költöznie. Ezen döntések jelentősen csökkentették a magyar értelmiség létszámát, ebből fakadóan a színvonalas könyvek és folyóiratok fogyasztóközönsége drasztikusan lecsökkent.
Könyvkiadás 1918-tól 1939-ig
A magyar nyelvű oktatás és továbbtanulás drasztikus visszaszorítása mellett a közigazgatásban is megjelent a hungarofóbia. Az államigazgatásból és a közéletből teljesen száműzték a magyar nyelvet, habár a nagyvárosok lakossága ekkor még zömében magyarul beszélt. Új államigazgatási szervek jöttek létre, melyek célul tűzték ki a magyarok, németek és ruszinok elszlovákosítását. Ilyen volt a cenzúra intézményesített rendszere is. A cenzúra ugyanis erősen tiltotta, vagy korlátozta a magyar sajtómegjelenéseket, a híreket jelentősen megszűrték, csak pozitívan lehetett nyilatkozni Csehszlovákiáról, míg Magyarországot csak negatív fényben lehetett feltüntetni. A magyar nyelvű könyvek és nyomdai termékek kiadásában igen erős korlátozásokat vezettek be, mialatt a cseh és szlovák nyelvű nyomdai termékeket jelentős számban publikálták csekély számarányuk ellenére.
Ilyen megpróbáltatások közepette kellett tevékenykednie és identitását megőriznie a kárpátaljai magyar lakosságnak az 1920-as évektől kezdve. Budapest vezető kulturális szerepét Beregszász, Ungvár és Munkács vette át. 1920-tól 1939-ig 31 nyomda működött Kárpátalján megszakítás nélkül. Ungváron tizennyolc állított elő könyvet és újságot, ebből három készített négynyelvű kiadványt. Munkácson tíz, míg Beregszászon öt vállalt nyomtatást. Kárpátalján ezen időszakban 200 darab könyv jelent meg, melyben volt történelmi, szociográfiai, életrajzi, jogi, szépirodalmi, kulturális, teológiai, technikai, orvostudományi, társadalomtudományi és nyelvtudományi kiadvány is.
Mivel Ungváron nyomtatták ki a könyvek több mint felét, így elmondható, hogy ő volt Kárpátalja legnagyobb kulturális központja. A városnak már rögtön korszakunk legelején egy aljas húzással kellett szembesülnie a Csehszlovák rezsim részéről, ugyanis a köztiszteletnek örvendő, nagy múltú Gyöngyösi Irodalmi Társaságnak ellehetetlenítette a működését. A cenzúra szinte valamennyi kiadvány megjelenését megtiltotta, mialatt a szervezet tevékenységét csak a kulturális előadások megszervezésére korlátozta. Ennek fényében tagjai működésüket nem tudták folytatni. Szerepét a Mozaik Kultúregyesületnek kellett átvennie, mely az 1919-as évektől fogva meghatározó szerepet töltött be Ungvár életében. Főszerkesztője Rácz Pál volt, aki mindemellett a Kárpáti Híradót is vezette.
Ungvár után Munkács volt a második legjelentősebb magyar kulturális központ. A városban rengeteg értelmiségi kör működött, tagjai pedig igényelték az igényesebbnél igényesebb folyóiratok és könyvek megjelenését. 1932-ben jelent meg a városban a kárpátaljai magyarság egyik legjelentősebb folyóirata, a Magyar Írás, melynek első főszerkesztője Darkó István, tulajdonosa pedig Dr. Simon Menyhért volt. A lap főként a magyar ajkú közönséget szólította meg, terjesztését pedig Dévénytől Husztig tudták megoldani. A kiadást főként a Kazinczy Könyv- és Lapkiadó Szövetség látta el, mely a magyar írók tudományos ifjúsági, szépirodalmi műveinek kiadására szakosodott. A mögötte felsorakozó Kazinczy Könyvbarátok Társaság volt a kiadványok egyik legfőbb terjesztője, évente 4-6 művet írtak, amelyek a Magyar Írásban láttak napvilágot. Ezen nyomdatermékeket általában szétosztották tagjaik között. Itt jelent meg Jaczkó Olga: Virágzó cseresznyék; Mécs László: Az Ember és Árnyéka; Győry Dezső: Hol a költő?; Tamás Mihály: Mirákulum és Rácz Pál: Szomorú ember című munkája. A folyóiratot a Welber nyomda készítette az 1920-as években, majd 1934 és 1937 között a Pozsonyi Concordia Könyvnyomda és Kiadóvállalat látta el ezt a feladatot. A Magyar Írás 1937-ben csődbe ment, viszont elévülhetetlen érdemeket szerzett a kárpátaljai magyar irodalom fejlődésében.
Beregszász szintén kulturális központnak számított, ahol olyan eredményes civil szervezetek működtek, mint a Kárpátaljai Akadémikusok Egyesülete, a Bereg megyei Irodalmi és Műpártoló Egyesület és a Kárpátaljai Magyar Kultúregyesület. Az 1937-ben Munkácson megszűnt Magyar Írás, ami negatívan hatott a kárpátaljai magyar irodalmi életre, így ezt az űrt a beregszászi Tátra című folyóirat töltötte be, mely ez évben alakult. Főszerkesztője Tamás Mihály lett. Sajnos csak egy évig működhetett, 1938-ban ezt a folyóiratot is meg kellett szüntetni, szintén anyagi okok miatt.
Könyvkiadás 1939-től napjainkig
1939-ben egész Kárpátalja visszakerült az anyaországhoz. A tények vizsgálatában elmondható, hogy a kárpátaljai magyar kultúra ekkor virágkorát élte. A magyar irodalmi és kulturális életet megbéklyózó cenzúra felfüggesztette működését, s egymás után alakultak újra az 1918 előtti nagy múltú magyar szervezetek, mint például a Gyöngyösi Irodalmi Társaság. Tagjai között ott volt Kováts Miklós, Rácz Pál, Mécs László, Fülöp Árpád, Szénássy Barna, Kontratovics Irén és Zádor Dezső. A ruszin-magyar kapcsolatok ápolása érdekében létrejött a Kárpátaljai Tudományos Társaság, amelynek tevékenységi köréhez hozzátartozott a könyvkiadás is. Három éves fennállása alatt kilencvenkét könyvet jelentettek meg. A munkák jelentős része kétnyelvű volt, így a két nép kölcsönösen megismerhette egymás kulturális hagyatékát. Itt publikálhatott Ihnát András, Gáspár János, Bacsinszky Tivadar, Sztripszky Hiador, Potusnyák Fegyir, Győrffy István, Sípos István, Jankovich József, Zábor Dezső, Szova Gmitrov, Hrabár Sándor és Borsos-Kumjatszki Gyula. A kiadványokban számos tudományág képviseltette magát, így a néprajz, történelem, irodalom, teológia, természettudomány és antropológia. Ebben az időszakban igen fontos történelemtudományi munkák láttak napvilágot. Először jelenhetett meg Réti Béla szerkesztésével Bereg vármegye monográfiája, majd Szeghalmy Gyula kiadta Felvidék című könyvét, ahol kétszáz oldalon keresztül írt Kárpátalja történelméről.
A háborús helyzet beálltával egyre jobban csökkentek a könyveladások, így számos könyvkiadó és nyomda bezárt. 1944 őszén újabb sorscsapás kezdődött a magyar, német és ruszin lakosság számára. Az új kommunista megszállók a magyarság és németség kollektív bűnösségét hangoztatva, szinte a lakosság jelentős részét munkatáborokba hurcolta. A kegyetlen és embertelen bánásmód következtében sokan nem tértek vissza élve. Mindeközben kezdett kiépülni a szovjet diktatúra intézményrendszere: megjelentek a sztálinista agitátorok, visszajött a cenzúra, propagandalapok lepték el az utcákat, a titkosrendőrség megkezdte a tömeges bebörtönzéseket. Ezen intézkedések a szólásszabadságot teljesen eltörölték Kárpátalján, ami a kiadványok radikális csökkenéséhez vezettek. Csakis kizárólag a kommunista párt létezett a magyar irodalmi és tudományos életben.
A párt a nyomdákat és kiadókat kollektivizálták, a magyar értelmiségi körök működését betiltották. Megszűntek a könyvtárak, a színházak, a mozik, mialatt ezrek hagyták el az országot. Ekkor települt át Mécs László Magyarországra, Tamás Mihály pedig kivándorolt Ausztriába. Számos író felhagyott az írással, és visszavonultan élt, mialatt sokan odavesztek a fronton. A ruszin értelmiség is ki volt szolgáltatva az új impériumnak, magyarbarát viselkedésük miatt többen az újvilágba emigráltak. Marina Gyula is a kanadai ruszin közösségben írhatta meg Kárpátalja végzete című emlékiratát, amely ezen eseményeket dolgozza fel.
A szovjet rendszer kiépültével megkezdődött a kulturális élet átideologizálása is. Megjelentek a kommunista irodalomom legelső félművelt „prédikátorai” is. Első képviselője Balla László volt, akit első között vettek fel a szovjet írókörbe, s ezt követően szolgai odaadással próbálta a kárpátaljai magyar irodalmat szovjetizálni. 1951-ben magyar írócsoportot szervezett Kárpátaljai Magyar Irodalmi Egyesület néven. A csoport tagjai Barzsó Tibor, Csengeri Dezső, Kroó László, Nemes János, Osvát Erzsébet, Zsolt Ádám, Sándor László, Kótyuk István, Keresztes Noémi, Lusztig Károly és Szalai Borbála voltak. Balla 1951-ben átment a Kárpáti Kiadóhoz is, s egészen 1953-ig a magyar szerkesztőség munkatársa volt. Munkássága alatt számos sztálinista művet fordított magyarra, ő szerkesztette a magyarul megjelenő propagandamunkák és társadalompolitikai termékek jelentős részét. 1953-ban megkezdődött egy magyar almanach szerkesztése, melynek fő munkálatait szintén Balla László látta tanácsokkal. Sztálin halálával enyhülési folyamatok kezdődött meg a cenzúrázás területén, illetve engedményeket kapott a magyar kisebbség, melynek köszönhetően 1957-től kezdve magyarországi könyvek is megjelenhettek a könyvespolcokon. Ekkor kerültek kapcsolatba a kárpátaljai irodalmi körök a Kossuth, a Móra, a Gondolat és Zrínyi könyvkiadókkal. Szintén ebben az évben készült el az Ungvári Évkönyv a Kárpáti Könyvkiadó jóvoltából, amely két részben jelenhetett meg. 1958-ban indult útjára a Kárpáti Kalendárium, mely innentől fogva publikációs lehetőséget biztosított a műfordítóknak, történészeknek, helytörténészeknek, néprajzkutatóknak, költőknek és képzőművészeknek egészen az 1990-es évekig.
Az 1960-as években még mindig jelen volt Balla László keményvonalas, kommunista ideológiától nem mentes irodalmi befolyása. Ezzel szemben kezdett kiformálódni egy új generáció Kovács Vilmos vezetésével, akik szépen lassan kezdték el bírálni a fennálló bolsevista rendszert. Kovács Vilmos egész élete során a magyar nemzeti hagyományokkal és kultúrával foglalkozott, munkáit pedig mentesíteni tudta az ideológiai irányvonalaktól. Hozzá csatlakozott S. Benedek András és Fodó Sándor diákjaival, akik Együtt címmel adták ki első diáklapjukat 1967-ben. Ezt a lapot az egyetem pártbizottsága sürgősen betiltotta. Az egyesület viszont nem futamodott meg, s munkájukat a Kárpáti Könyvkiadóban publikálhatták Kovács Vilmos közbenjárásával.
1967-ben ennél a könyvkiadónál alakult meg a Forrás Ifjúsági Stúdió, amelynek Zselicki József lett az elnöke. Számos fiatal művész tevékenykedett itt, például Dupka György, Benedek András, Balla Teréz, Horváth Gyula, Vári Fábián László és Zselicki József. 1969-ben Nádparipám címmel a Forrás számos tagja meg akarta jelentetni versét a Kárpáti Kiadónál. A pártvezetés által felkért lektor nem más volt mint Balla László, aki nem támogatta a mű kiadatását, s vétójogával élve egyenesen megtiltotta azt. Ezen tettével Balla nem elégedett meg, szorgalmazta a Forrás Ifjúsági Stúdió felszámolását. Ez viszont lavinát indított el, ez lett Kárpátalja polgárjogi mozgalmának kezdete. Innentől kezdve már Kovács Vilmos és S. Benedek András nem csak irodalmárokként, hanem polgárjogi aktivistákként is felléptek az elnyomás ellen. 1972 tavaszán készült el a II. Beadvány, amelyet számos magyar és ruszin közéleti személyiség írt alá. A rezsim itt már meghátrált.
Az elkövetkezendő évtizedekben Balla László hagyatéka is parkolópályára került. A József Attila Irodalmi Stúdióban az 1980-as években békés úton megtörtént egy vezetőségváltás, ahol Balla László ideologizált irodalma kikerült a kulturális közéletből. Ezt nem más hajtotta végre mint Balla Károly, Balla László fia.
1988-ban alakult meg Ungváron a József Attila Alkotóközösség, amely új szellemiséget hozott a kárpátaljai irodalmi életbe. A szervezet fő célja az volt ,hogy magába tömörítse az írókat, költőket, néprajzosokat, történészeket és természettudósokat, hogy velük közösen előre mozdítsák a magyar szellemi kulturális élet fejlődését. Eme kör által jelent meg a Kárpáti Könyvkiadónál számos kiváló alkotás, így Balla Károly: Valahol tűz van; Balogh Balázs: Üzenet; Kőszeghy Elemér: Változom; Nagy Zoltán Mihály: Pírban, perben; Punykó Mária: a hétországi király című könyve. A Kárpáti Kiadó a József Attila Alkotókör munkáiból minden évben számos alkotást megjelentetett 1988 és 1993 között. Ennek érdekében hozta létre a Kárpáti Kalendárium nevű évkönyvet.
A rendszerváltást követő évtizedekben számos új kiadó jött létre, így a Tárogató, a Galéria, a Mandátum, Cserkészszövetség, Pedagógusszövetség, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola, vagy az UngBereg Alapítvány. Ezen alapítványok és szövetségek rendkívül alacsony költségvetéssel rendelkeztek, általában kis példányszámban tudták produktumukat terjeszteni, fennállásuk is sokszor kérészéletű volt. Ez a helyi írókat érzékenyen érintette, a szerzői jogdíjuk nagyon alacsony volt ezen korszakban. Ekkor pecsételődött meg a Kárpáti Kiadó sorsa is, egyre többször maradtak el a könyvkiadások. A Kárpáti Kalendárium 1996-ban adta ki utolsó számát, 1998-ban pedig az 1958 óta szüntelenül és sikeresen működő Kárpáti Könyvkiadó bezárta kapuit.
Szerepét átmenetileg a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség vette át. A kilencvenes évek második felében Ugocsa Print néven a magyar kormány támogatásával nyomdát hozott létre, melynek vezetője Milován Sándor, a KMKSZ alelnöke lett. A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség mintegy hatvan különböző témájú kötetet jelentetett meg írott formában 2014-ig. A szövetség ma már főként digitális alapú könyvek kiadásával foglalkozik, s számos tankönyvet fordíttat le magyar nyelvre. Kimagasló eredményeket ért el az elmúlt évtizedben az Intermix Kiadó, amely fennállása óta napjainkig 285 könyvet adott ki több mint száz szerzőtől. Ezzel dominánst szerepet tölt be ma a Kárpátaljai könyvkiadás területén. Az elmúlt évtizedekben egyre több anyaországi könyv áramlik be Kárpátaljára, s egyre több kárpátaljai magyar író munkáját veszik meg Magyarországon.
Az elmúlt évtizedekben elmondható, hogy a kultúra áramlását nem lehet határok közé szorítani, a nemzeti kultúra egységesülni látszik, dacára az eltelt száz év viszontagságainak.
