Történet a nyugat-magyarországi felkelés idejéből
Ez egy évszázados történet. Pontosan annyi! Egy elfelejtett, sokszor és sokszorosan félremagyarázott, zűrzavaros korról. Arról az időről, amikor valaki azt mondta: “Ezt aztán már nem!” A szomorú emlékezetű 1920-as esztendő után úgy tűnt a tragédia újabb felvonásával kell szembenéznie országunknak. A nagyhatalmak döntése értelmében, 1921. augusztus 29-én, a szintén szomorú emlékeket idéző, mohácsi csata 395. évfordulóján, puffogó dobok és rezesbanda kíséretében, Davy osztrák tartományfőnök vonul majd be, Ödenburgba, a frissen kitalált, addig soha nem létezett Burgenland tartomány székhelyére. Ödenburgba. “Mi dolgunk vele?” ? vonhatna vállat, aki nem tudja, miről is van szó. Csak annyi, hogy azt a csodálatos városkát ott, az Ikva partján, “Ödenburgot” korábban (és azóta is), várépítő ispánjáról, Suprunról, Sopronnak nevezték Ekkor már csaknem ezer éve! Voltak, akik szembe mertek szállni a döntéssel és nem kevesebbet, az életüket tették fel arra, hogy az addigi igazságtalanságokat ne tetézzék meg egy újabbal. Nevezték őket rongyosoknak, felelőtlen elemeknek, banditáknak, franktirőröknek, guerilláknak, komitácsiknak, felkelőknek ízlés és pártállás, vagy bármilyen nézőpont szerint. Volt idő, amikor nem nevezték sehogyan, hanem inkább hallgattak róluk. Csak mélyen eltemetett irattárak pocain, itt-ott kallódó régi könyvek lapjain maradt nyomuk. Erről az időszakról szól a következő történet.
A 100 éve lezajlott nyugat-magyarországi harcok eseményei két hegyháti legény szemszögéből, Kolozsváron és Felsőőrön, a Lajtabánságon át haza.
Az 1945 utáni történetírásban a Rongyos Gárda negatív megítélést kap, ehhez párosult a vonatkozó hiteles források elhallgatása, zárolása. Róluk szinte semmit nem írnak a történelemkönyvek.
Az idei esztendő utolsó közönségtalálkozójára és könyvbemutatójára vártuk december 14-én az érdeklődőket. Az eseményen a száz éve történelmet írt Rongyos Gárda volt a téma. Az emlékezetpolitikai esten kiváló előadók mutatták be a Nagy Háború utáni zűrzavaros időszakot, amikor hazánk jelenlegi, nyugati határvidékét, mely magában foglalja a hatvanezer fős Sopront, jóval szűkebbre szabta volna Ausztria, az antant hatalmak támogatásával, igényt tartva „a hűség városára”.
Ismert mindannyiunk előtt, hogy a trianoni békeszerződés legtragikusabb döntése a határok kijelölése volt, amelynek következtében Magyarország elveszítette területének kétharmadát.
A trianoni diktátum sajátos furcsasága, hogy még a háború kirobbantásában főszerepet játszó, és egyébként szintén vesztes Ausztriának is juttatott területet a súlyosan megcsonkított országból. A trianoni veszteség súlyos sokként érte a magyar társadalmat. Azóta is sokakban felvetődik a kérdés, meg lehetett-e volna fegyveres erővel védeni az ország határait? Néhány helyi akciót leszámítva a szerződés megkötése után az egyetlen jelentős ilyen kísérletre az ország nyugati felében került sor.
Sorsát végül a velencei tárgyalások pecsételték meg. Magyarország vállalta a rongyosok visszavonását, cserébe december 14-16. között sor kerülhetett a Sopron és környékéről döntő népszavazásra.
