Jankovich Arisztid: A Nemzeti Hadsereg (1919)

Jankovich Arisztid: A nemzeti hadsereg (1919), szerk: György Sándor

György Sándor: Jankovich Arisztid – A Nemzeti Hadsereg (1919) című könyvét mutatták be a Délvidék Házban. A Szülőföld Könyvkiadó Kft. gondozásában megjelent kötetet a szerkesztő, valamint Farkas Csaba, a Kiadó vezetője ismertette.

Az 1918 és 1920 közötti időszak az egész világ, de különösen Európa számára gyökeres változásokat hozott, amelyekben Magyarország többszörösen is érintett volt. Az első világháború végén a vereséggel egyszerre indult meg a (minden gondja-baja ellenére) évtizedekig stabil platformot és nagyhatalmi státuszt jelentő Osztrák – Magyar Monarchia széthullása. Ezzel egy időben kezdődött meg a történelmi Magyarország feldarabolása is; az ország területén, illetve a szomszédos, már létező államokban élő nemzetek sorra álltak elő területi igényeikkel, amelyek végül is az 1920-as trianoni békediktátumban öltöttek formát.
Ezzel egy időben Magyarországon teljes elitváltás is lezajlott, a „háborús vezetés” jelentős része háttérbe szorult, és a helyükre lépő, Károlyi Mihály nevével fémjelzett második vonal gyökeresen eltérő álláspontot képviselt. Első körben áttértek a köztársasági államformára, majd széleskörű társadalmi reformokba kezdtek; ez utóbbiakra valóban szükség volt, ugyanakkor az időzítés igencsak kérdésesnek tekinthető. Megindult a hadsereg leépítése is, amit részben indokolt, hogy a nem zárt rendben hazatérő katonák egy része rabolni és fosztogatni kezdett, ugyanakkor a kötelékben hazatérő csapatok szélnek eresztése olyan helyzetben, amikor az országot három irányból is támadták, jóvátehetetlen hibának tekinthető.
1918 őszén Erdélyt, a Felvidéket és a Bácskát, valamint Pécs környékét, néhány ezres, legfeljebb néhány tízezres román/csehszlovák/szerb csapatok szállták meg, jóformán ellenállás nélkül. Még ha figyelembe vesszük a háborús fáradtságot és levonjuk a magyarországi alakulatokból a nemzetiségeket, akkor is lett volna elegendő erő ezek megfékezésére.
Jó példa erre a Székely Hadosztály, amely minden anyagi nehézség ellenére is hatékonyan vette fel a harcot a túlerejű román csapatok ellen és tartott ki hónapokig.
Árnyalja a helyzetet a katasztrofális gazdasági helyzet, az élelem és szénhiány, ami különösen a téli időszakban okozott súlyos problémákat, ugyanakkor az, hogy 1919 tavaszán, már kommunista vezetés alatt, de sikeres támadó hadjáratot folytattak magyar alakulatok, igazolja, hogy megfelelő szervezéssel elképzelhető lett volna valamiféle komolyabb katonai ellenállás. Az összeomlás pozitív hozadékának tekinthető ugyanakkor, hogy 1541 után ismét megvalósult a magyar függetlenség, igaz messze nem olyan módon, mint ahogy azt bárki is elképzelte volna.
Az uralkodó 1918. novemberi lemondásával (uralkodói jogainak gyakorlását ekkor még csak felfüggesztette) a monarchia tagállamaira esett szét, de a harcokat lezáró padovai fegyverszünetet még a központi kormányzat nevében kötötték meg november 3-án. Ezért is volt súlyos hiba, hogy tíz nappal később az úgynevezett belgrádi konvenció aláírásakor a magyar kormány már önállóan lépett fel és járt el. Ekkor új demarkációs vonalakat fogadtak el, amelyeket a későbbiekben vagy politikai nyomással vagy fegyveres erővel (román megszállás) több esetben módosítottak.
Miután a Károlyi-kormány, illetve annak Berinkey Dénes vezette utóda nem tudott megbirkózni a helyzettel, 1919. március 21-én átadták a vezetést az egyesült szociáldemokrata-kommunista tanácskormánynak. Ezzel Magyarországon is megindult az 1917-ben Oroszországban kezdődött társadalmi-politikai „kísérlet”, vagyis a fennálló viszonyrendszer gyökeres megváltoztatása.

​

Az 1919-ben létrejött Nemzeti Hadsereggel kapcsolatos források két jól elkülöníthető csoportba tartoznak. Az egyikbe az 1944-ig Magyarországon keletkezett, többnyire pozitív hangvételű írások tartoznak, a másikba az 1989-ig készült elítélő hangvételű munkák. Azóta viszonylag kevés szakmunka dolgozta fel a restauráció (nevezzük így, még ha nem is volt
teljes) első időszakát, bár örvendetes, hogy a kutatások folyamatban vannak. A frissebb munkák is a korábbi felosztás szerint tagozódnak, noha korántsem annyira éles a határ. Egyes szerzők a hadsereg, illetve a szegedi kormány nemzetmentő szerepét, mások a különítményesek kegyetlenkedéseit hangsúlyozzák jobban. Ugyanakkor mindkettő
hozzátartozik a teljes képhez: vitathatatlan, hogy a szegediek, Horthy és a Nemzeti Hadsereg nélkül sokkal később ért volna véget a román megszállás, ráadásul a párezer fős kis haderővel mindezt nagyobb harcok nélkül sikerült elérni. Az éremnek azonban két oldala van: az első
hónapokban a sereg nagy részét kitevő, és így jóformán megkerülhetetlen, megfékezhetetlen különítmények számos kegyetlenkedést, gyilkosságot követtek el, hivatalosan megtorlásul a Tanácsköztársaság vörösterrorja miatt. A „leszámolás” ugyanakkor sok esetben olyanokat ért, akiknek semmi közük nem volt a kommunizmushoz, illetve – normális eljárás híján – nem
sikerült egyértelműen bizonyítani részvételüket. A Nemzeti Hadsereg megítélésére a különítmények tevékenysége nyomta rá a bélyegét, megszervezésének időszakából pedig elsősorban Horthy Miklós és Gömbös Gyula szerepét hangsúlyozták ki. Sok tiszt és katona – akik a nehézségek ellenére igyekeztek teljesíteni kötelességüket – valamint több, akkor
komoly szerepet játszó politikus neve mára feledésbe merült, noha közülük többen érdemesek arra, hogy emlékezzen rájuk az utókor.
Sokáig a politika sem segítette a tisztánlátást; a két háború között számos visszaemlékezés és szakmunka is megjelent a szegedi időkről, amelyek többnyire elfogultak voltak a kormányzó, illetve a nemzeti oldal irányába, 1945 után pedig ennek gyökeres ellentéte jellemezte a korszakról szóló írásokat. Ezt jól mutatja a következő, 1962-ből származó idézet is. „A
»nemzeti hadsereg« tipikusan ellenforradalmi hadsereg volt, melynek fegyelme azon az elven alapult, hogy »kivel kit lehet baj esetén agyonlövetni«. Ezt a »hadsereget« a nép ádáz gyűlölete és az anyagi érdek tartotta össze.” Ez utóbbi vélemény alig tíz évvel a tábornok-per
és a Rákosi-kor tisztogatásai, valamint pár évvel a parancsot teljesítő Mecséri János ezredes, Szabó Pál őrnagy, Kőrösi Sándor hadnagy és társaik kivégzése után azért legfeljebb erős cinizmusként értékelhető.
Annyi bizonyos, hogy az 1918 és 1920 közötti zűrzavaros időszakot még száz év elteltével sem egyszerű megítélni. Számos esemény és több akkori kulcsszereplő merült mára feledésbe, így az időszak kutatása rengeteg újdonságot hozhat még. Ehhez jön még, hogy az elvesztett
világháború, a Monarchia összeomlása, a román/szerb/csehszlovák megszállás, majd a történelmi Magyarország feldarabolása sok szempontból máig feltáratlan-kibeszéletlen traumát is jelentenek.

​