Kovács József: Szélmalmaink

Honfoglaló eleink az őshazából magukkal hozták a Kárpát-medencébe az akkori gabonafélék zúzásához, megdarálásához, lisztté őrléséhez való alkalmatos készséget, a két kőlapból összeállított kézi malomszerkezetet, amelyet többnyire az asszonynépség működtetett családonként, a korabeli ételkészítési szokásoknak megfelelően a különböző kásaféleségek és a lepénykenyér sütésének elkészítését szolgáló őrletek előállítása céljából. Feljegyzések szerint, a nyugati kalandozások alkalmával természetes volt, hogy a harcosok a kézi malmokat is magukkal vitték, és azt rendszeresen működtették is az élelmezésük biztosítása érdekében. Vidéken még napjainkban is találhatók kézi darálók, de ezer év alatt a kézi működtetésnél termelékenyebb, nagyobb kapacitású, a víz, az állatok vagy a szél energiáját felhasználó malomszerkezetek fejlődtek ki.

Hazánkban a XIX. században élte fénykorát a Németalföldről átvett szélmalom-építési módszer, mely mindössze egy évszázad alatt le is hanyatlott, mivel ezeket is kiszorította az újabb és korszerűbb, rentábilisabb technika, a gőzmalmok rohamos elterjedése. Az elsősorban az alföldi táj képét egykor annyira meghatározó szélmalmainkból a napjainkra megmaradtakat ebben a könyvben foglaltuk össze. A kötet 88 építményről ad tájékoztatást mintegy 190, túlnyomó részben színes fényképfelvétellel. Földrajzi helyüket a térképeken bejelöltük. Bevezetésként építészeti vázlat mutatja a felülhajtós, két kőpáros malomváltozatot. Néhány ritkaságszámba menő archív felvételt is bemutatunk.